Ez nem egy választási térkép, ahol a vörös szín a konzervatívok fölött aratott győzelmet jelöli, hanem a Vízügy adataira épülő interaktív térkép, amely a talajvíz drámai mértékű visszahúzódását mutatja. Az Országos Vízügyi Főigazgatóság mérései szerint Magyarország nagy részén 50–200 centiméterrel alacsonyabb a talajvízszint, mint a 30 éves átlag (1991–2020). A térképen látható világos- és sötétvörös zónák azt jelzik, hogy a talaj mennyire száradt ki, milyen mélyre süllyedt a víz, és a természetes utánpótlás alig működik. A legsúlyosabb helyzet az Alföld középső és déli részén alakult ki – különösen a Duna–Tisza köze, Kecskemét, Szeged és Szolnok térségében, ahol a talajvízszint már másfél–két méterrel is elmarad a korábbi évtizedek átlagától.

Bár az elmúlt napokban mérhető mennyiségű csapadék hullott, az alig javított a helyzeten: a talaj mélyebb rétegeibe nem jutott le a nedvesség, így a vízhiány továbbra is rendszerszintű probléma maradt.

• És ami továbbra is hiányzik a nyilvánosság számára, az a teljes képet adó, szakaszokra és a teljes vízrendszerre kiterjedő összesített vízmérleg – hívják fel a figyelmet szakértők. Ez az egyetlen adat mutatná meg valójában, hogy a Homokhátság térsége vízpótlást kap, vagy épp ellenkezőleg: talajvízelvonás zajlik. Persze az, hogy hány köbméter víz érkezik vagy távozik külön-külön, érdemben egy gazdálkodó helyzetét nem fogja javítani, számára a végső egyenleg számít: pluszban vagy mínuszban van-e a táj. Hosszú ideje már negatívban.

• A Kecskemétet és a környező Homokhátságot érintő adatok különösen aggasztóak, hiszen ez a vidék hazánk legszárazabb régiója. A Homokhátság, ez a mintegy 10 000 négyzetkilométeres terület a Duna és a Tisza között, több mint 620 000 embernek ad otthont – a magyar lakosság mintegy 6,6 százalékának. Az ENSZ Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezete (FAO) már 2020-ban félsivatagnak nyilvánította a térséget, amely túlnyúlik az országhatáron, Észak-Szerbiában Szabadka vidékét is érinti – így még több embert fenyeget az elsivatagosodás. Ez a táj ma már nemcsak mezőgazdasági, hanem ökológiai értelemben is vízhiányos terület, ahol a talajvíz eltűnése erdők, gyepterületek és élőhelyek pusztulását okozza.

Kényszerű szárazságban a Homokhátság

Miközben a november sok ember számára a „száraz november” – az alkoholmentesség, az önreflexió és a mértékletesség hónapja –, a természet is egy kényszerű „száraz novembert” él át. Csakhogy a talaj nem tudatosan vonja meg magától a nedvességet, hanem évtizedes vízgazdálkodási hibák és a klímaváltozás miatt. Az ember most szembesül saját tetteinek következményével: miközben a tudatosságra törekszünk életmódunkban, a táj még mindig a múlt század lecsapolási logikájának terhét viseli.

A Duna–Tisza közi Homokhátság vízrendezési munkái a 20. század elején kezdődtek, amikor országszerte szorgalmazták az alföldi mocsarak lecsapolását. Ekkor épült meg a Duna-völgyi-főcsatorna (DVCS), amelynek építése 1912-ben indult és 1929-ben fejeződött be. A csatorna Magyarország egyik utolsó összefüggő mocsárvilágát szárította ki: levezette többek között a Csukás-tó és a Kolon-tó vizét is. Az 1960–70-es években az egész Homokhátságot behálózták mesterséges vízlevezető csatornák, gyakran a helyi TSZ-ek és állami gazdaságok saját földjeiken építették meg azokat. Akkoriban az volt a jelszó:

„Ha jön a víz, szabaduljunk meg tőle, vezessük le minél előbb a Dunába vagy a Tiszába.”

A problémát a szakemberek már az 1980-as években felismerték, de a vízügyi politika sokáig ragaszkodott a megszokott lecsapolási gyakorlathoz. Csak 1990 körül kezdődött társadalmi és szakmai vita arról, hogy a Homokhátságot „mi magunk szárítottuk ki”, és nekünk kell helyreállítani a vízháztartást. Az elmúlt két évtizedben voltak apróbb előrelépések: 2002 körül rekonstruálták a Kolon-tó zsiliprendszerét, és megépült a Gátér–Fehértó megkerülő csatorna, amely bizonyos fokú vízvisszatartást tesz lehetővé a Kiskunság déli részén. A Kígyós-ér és a Dong-ér mentén a nemzeti park és civilek közösen próbáltak duzzasztókat, tiltókat telepíteni a víz helyben tartására.

Mindez azonban egyelőre kevés, hiszen a 21. században a Homokhátság vízgazdálkodásának legnagyobb kihívása már nem a belvíz, hanem az elsivatagosodás. A vörös térkép pedig figyelmeztetés – miközben az emberek önként vállalják a „száraz novembert” – a táj már túl régóta kénytelen szárazon vegetálni.