A magyar nemzet végtelen irgalmú és jóságos megmentője, az Orbán család Viktor néven ismeretes sarja, a kormányzás nehéz feladatában fáradhatatlanul hajladozó elöljárónk minap a tengeren is túlra látogatott táskahordozó és tányérnyalogató személyzetével együtt, minek nyomán később abban a jó hírben részeltetett minket, hogy továbbra is teljes pénztárcánkkal támogathatjuk Putyin elvtárs háborús bűnöst és gyilkológépezetét. Trump komája ugyanis kezet adott rá, hogy mentesülünk a nagyhatalmi nyomásgyakorló eszközként használt másodlagos szankciók alól, amelyet az Egyesült Államok az oroszoktól olajat vagy földgázt vásárló országokra borított rá az elmúlt hetekben.
Gyúltak az örömtüzek – gyaníthatóan az ötvenes évek kommunista propagandája óta nem láthattunk olyan féktelen vezetői bálványozást és személyi kultuszt, mint ami a kormányzati nyilvánosságon fergeteges erővel végigsöpört a miniszterelnök imádatát zengve. Őszinte kivetkőzés volt ez méltóságunkból, értelmünkből, műveltségünkből, mert bár fájó nyomokat hagyva végigment rajtunk minden átkos rendszer a huszadik században, mégis a magyarság valószínűleg még egyetlen ideológiának sem adta át magát ennyire bárgyú nyáladzással, ahogy most a populizmus uralja a közéleti-állampolgári észlelésünket.
Vannak persze, akik mindenben csak a hibát keresik – a mindenszarista gazlelkűek, a brüsszelista lipsikek, a balra vetemedett értetlenek rögtön előjöttek olyan sehol sem jegyzettekre hivatkozva, mint a bíbíszí, szíenen, rajtersz, akik egy fehér házi forrást (ha-ha-ha, még jó, hogy egyenesen nem mély torok, hát jól jönne egy kis watergate, ugye?) alapul véve elkezdték firtatni, hogy akkor most meddig is tart a mentesség, mi a deal, hogyan is szól a megállapodás.
Kétség sem férhet hozzá, csontig rágta ezt a kérdést az ország, hozzátette a magáét mindenki, ám a valósághoz nem feltétlenül jutott közelebb. Könnyen lehet, hogy a miniszterelnök „oroszlánbarlangos” ATV-interjújában elhangzott magyarázattal sem, mindenesetre ott Orbán Viktor a Donald Trump elnökkel meglévő megbonthatatlan és kikezdhetetlen cimboraságára hivatkozva azt mondta, hogy tulajdonképpen annyi történt, hogy egymás kezébe csaptak, összekacsintottak, és így amíg Trump elnök és Orbán miniszterelnök, tejben-vajban fürödve is tengernyi orosz olajat szürcsölhetünk.
Igaz vagy sem, ezzel a megoldóképlettel akad néhány probléma. A témaismeret – mely sohasem felesleges – kedvéért azért felemlíthetjük, hogy jó néhány energiapiaci szakértő szerint minden különösebb megrázkódtatás nélkül le lehetne jönni az orosz olajról (és gázról), sőt ezt már évek-évtizedek óta meg kellett volna tenni, tehát diverzifikálni (beszerzési kört bővíteni) és az energiafüggőséget, kiszolgáltatott helyzetünket például nemzeti érdekből is csökkenteni. Csak ne lenne ott az a fránya MOL üzleti haszon, a NER-maffia egyik gazdagon tejelő csecse…
-
Trump elnökre innen a távolból én a dackorszakából kinövésre képtelen hülyegyerekként, ennek megfelelő értelmi képességekkel és érzelmi intelligenciával felruházott idiótaként tudok csak tekinteni – ne feledjük, ő volt az például, aki a covid-fertőzés ellen öblítőszer kortyolgatását ajánlotta, és nem ironizált, nem trollkodott, hanem komolyan gondolta! De ha megengedőbbek vagyunk vele szemben, akkor is érdemes átlapozni – ha már elébb a Watergate előkerült – Bob Woodward könyvét, amelyet az első elnöki ciklusáról írt, és amelyből megtudhatjuk, hogy az elnök legközelebbi munkatársai kvázi gyámkodtak felette, hogy túl nagy hülyeséget azért ne csináljon.
Éppen futó második elnöksége idején mintha sokkal kevésbé sikerülne székébe szíjazni, a buksiját simogatni, és a tevékenységtől visszatartani, ugyanakkor észrevehetők az erre történő kísérletek. Amikor már-már szerelmi vallomásokat tesz Putyin felé, az adminisztrációból kicsit elbeszélgethetnek vele, hogy azért egészen egészségtelen a nyugati civilizációval éppen szembehelyezkedő nagyhatalmat így a keblére ölelni, és akkor másnap már kijelenti, hogy továris konyec. De időről időre vissza kell a fejét csavarni mindenféle ügyekben és a témákban, mert szórja a meggondolatlan megjegyzéseit, aztán korrigál, aztán megint kretén, aztán megint korrigál… lapszemléző újságírónak nem épp a kedvence, mert olyan következetlen pali, hogy legalább 4-5 hír mélységig kell visszamenni, amíg többé-kevésbé fel lehet rajzolni a folyamatosan változó álláspontjait.
A magyar kormány orosz olaj iránti csillapíthatatlan szomjának dilemmája feltehetően ugyanebbe az elnöki-hivatalnoki adok-kapok viszonyrendszerbe érkezett meg, és nem is most, hanem néhány héttel ezelőtt. Emlékezzünk vissza, szeptember végén még nyíltak a völgyben a kerti virágok, Trump elnök jóváhagyó tekintete simogatta a Barátságot, majd fordult a széljárás, és újra elvárás lett a leválás. Ezt rekontrázta most az „itt a kezem, nem disznóláb”, és én már csak a csővezetékben lévő olaj lelkivilágát sajnálom, aki kétségbeesetten mórikálja, hogy menni vagy nem menni, ez itt a kérdés!
Ha elfogadjuk, hogy Trump aktuális elnökségének működése valamennyire is hasonlít az elsőhöz, illetve az elszabadult hajóágyú programkódhoz, akkor valamilyen magyarázatot nyerhetünk arra, hogy a hivatalos fehér házi feljegyzések és közlemények miért nem tartalmaznak egy árva betűt sem a másodlagos szankció alóli mentességről. Szögezzük le azt is, hogy a nemzetközi diplomácia hosszú évszázadok óta komolyabb foglalatosság annál, mint két cimbora összepoharazása és szóbeli megállapodása, így minden lényeges és kevésbé lényeges papírra kerül, amit aztán az arra felhatalmazottak a kézjegyükkel ellátnak. Ez sem teljes körű garancia persze, hiszen Putyin is gyakorlatilag Oroszország minden nemzetközi szerződését felrúgta az utóbbi években, de ugye ő valójában a civilizációból iratkozott ki ezzel.
Izgalmas lehet majd az is, ha Magyarország tovább kortyolja az orosz olajat, és egyik-másik ország felhorkan, hogy ők akkor miért nem? No emiatt persze senki nem indít majd háborút, de az ilyen kivételezés nemcsak pedagógiailag és gyerekkorban, országok között sem szerencsés.
Mindezeken túl van itt még egy apróság, kis szuverenitásvédelmi baki, szinte említésre sem méltó semmisség, amelyet tán végig sem gondolt a miniszterelnök, de ha igen, az ő demokráciafelfogásába akkor is bőven belefér, tulajdonképpen magasról tesz rá – az hangzott el, hogy az egyezség addig él, amíg Trump az amerikai elnök és Orbán a magyar miniszterelnök. Magyarról magyarra fordítva ez egyet jelent azzal, hogy az amerikai elnök hazánk egyik legfontosabb szuverenitási kérdésébe – az országgyűlési választásokba – kíván beleszólni, fogja majd azt durván befolyásolni.
Nem nehéz tehát Brezsnyev fakuló emlékű csókját, a nagyhatalmi alárendeltség sajátos kelet-európai szimbólumát felfedezni ebben a kedélyesen emlegetett, és remélhetőleg az amerikai geopolitikai érdekek miatt újra szétszakítandó kézfogásban. Legyen ez inkább két felülértékelt trotty ripacs színjátéka, legyen ennyivel másabb, civilizáltabb az amerikai nagyhatalmi függőség, ahol az ízléstelen hatalomgyakorlás csak a rossz vagy elromlott egyéneknek, és nem a rendszernek magának köszönhető!